Interjúk >> Maurer Dóra

 

VIKTOR MISIANO

A DAROS GYŰJTEMÉNY

MARAT GUELMAN

MAURER DÓRA

Beke László: Beszélgetés Maurer Dórával

Beke László: Az elmúlt évek során régi, különféle kutatásaid négy-öt párhuzamos pályán haladnak tovább. Mindegyik irányra jellemző a festői eszközök használata, olykor kifejezetten színpompásan dolgozol. Mondanál-e mindegyik műcsoportról valamit? Az első - nevezzük a Quasi-képek sorozatának - színes raszterek tologatásából jött létre a régi „eltólhatás”-elv folytatásaként. Úgy látom, hogy ennek a sorozatnak elágazásai különféle térbeli kiterjedéseket, például jellegzetes anamorfikus képeket eredményeznek.

Maurer Dóra: Ezek a műcsoportok mind egyetlen előzményből származnak és van ugyan időrendjük, de előfordul, hogy valóban évekig párhuzamosan alakulnak, persze már újabb belátások alapján. Ezt csak azért mondom, mert minden kapcsolódik mindenhez, a korábbi kutatások logikai-gondolati alap struktúráihoz, meg azokhoz a külső hatásokhoz is, amelyeket bedolgoztam a saját munkámba. Lényeges, hogy valamikor, amikor az eltolódás elvéből kiindulva szériaábrák sorozatát rajzoltam, - ezeknek alapján kezdtem később az úgynevezett Quasi-képeket festeni, - nem vizuális formálásról volt szó, hanem lejegyzésről, még akkor is, ha a jegyzet látványos volt. A szériaábrák színes vonalakkal lefedett mezőinek csúszkálása egy hálózatban mennyiségi változásokat rögzített, és izgalmas volt a játékszabályt is módosítani. Ez volt a korábbi művészetfelfogásom teljes átalakulásának első, tiszta lépése. A lejegyzés elemeinek minőségei, konfigurációi csak később kezdtek érdekelni, de eleinte az is elementáris, mondjuk naiv és nem céltudatos szakmai kíváncsiság volt. Valami gyakorlati-hétköznapi, aminek hátterében ott volt a művészeti hovatartozásom. Ma is, amikor valami újon dolgozom, fokozottan érzem a régi kötöttséget. Elsősorban valamiféle lelkiismeret furdalástól szorongok, miközben élvezem a szakadozottan működő logikát, a legmegfelelőbb anyagok keresgélését, a sikertelen próbálkozást is.

A szériaábrák vizuális eredményeinek megfigyeléshez csak egyes részek felnagyítására, elkülönítésére volt szükség, ezeknek a kiválasztásához pedig legelőször véletlen számadatokat gyűjtöttem, mert semmiképpen nem akartam, hogy az én forma- és színpreferenciáim jöjjenek megint elő. Ki akartam lépni a saját köreimből, a legormótlanabb, legunalmasabb eredményeknek örültem a legjobban. Quasi-képeknek azért neveztem ezeket a formázottnak is mondható tárgyakat, mert nem adnak semmiféle képzetet...

Beke László nem adnak leképezést...

Maurer Dóra: sem leképezést, sem képzetet nem kellett, hogy adjanak. Egyszerűen azok, amik. A színeket is - akkor azt hittem - objektív módon, a komplementaritás természeti törvénye szerint választottam ki. Persze azóta többet tudok ezekről. Aztán a színsávok elkezdtek működni: valóságosan is, virtuálisan is előre-hátraléptek, egymás mögé bújtak. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a meandervonal jelentése, minimális térbelisége nagyon régóta érdekel, például a főiskola idején készült alakos kompozícióknál is ez volt a vezérelvem.- A második műcsoportban aztán, - amelynek a sánták és bénák címet adtam, (mert asszociatív formák keletkeztek,) úgy választottam ki a részleteket a felnagyításhoz, hogy mindenféle hangsúlyos belső formákat, korrespondenciákat kerestem az egyes szériaábrákon belül. Néhány Quasi-kép síkjában egyszerre váratlan téri illúziók jelentek meg, aminek a következménye szétágazó téri hatások kidolgozása volt. Szembesítettem a sík ábrát a valóságos térrel, például ’82-ben egy osztrák kastély toronyszobájában, ahol a padlóra, falra, és a mennyezetre egyetlen nagy Quasi-képet festettem. A helységet doboznak fogtam fel, „kihajtottam” a falait, boltíveit és ráhelyeztem a 70. számú szériaábrámra, aztán átvittem az „adatokat” a szoba határfelületeire. Ez a végül is környezetként működő festmény a frontális felfogású, primer munkák utolsó fontos darabja lett és egyúttal - az itt szerzett élményszerű benyomások alapján - kiindulása a valóságos és virtuális terű munkáknak, olyanoknak, mint az általad említett anamorfózisok, de innen származnak a színek relativitásával foglalkozó munkák is, a hommage ŕ Monet-sorozatok, és ezek nem csak statikus festményekből állnak.

Beke László: Amit most elmondtál, azt úgy lehet összegezni, hogy a színek síkban való elhelyezése a legkülönfélébb térbeli viszonylatokat eredményezte. Ezek közül az egyik a színes rácsban megjelenő virtuális tér, a másik pedig az, amikor a konfiguráció már átment a harmadik dimenzión és visszakerül a síkba vagy a térbe és akkor anamorfikus hatást hoz létre.

Maurer Dóra: Ez a hatás nem vonatkozik minden teres munkára. Gyakorlatilag a szériaábra kivetítéséből következik. Az anamorfikus Quasi-képeket csak ritkán hagytam egy pontból nézve egésszé visszaállni, leginkább az extrém torzulás, a felismerhetetlenné tevés érdekelt. A rendszer „bilincséből” akartam a formák szétvetítésével kiszabadulni, ezért a munka folyamán a térre kivetített formákat végül a síkban rögzítettem: a képeken íves, girbe-gurba, hasasodó-vékonyodó csíkok láthatók. De a munkák nagyobb csoportját a szerkesztett, perspektivikus képek adják. Ennek az öneklektikus ötletnek az eredete a már meglévő frontális tárgyak valamilyen szögből való nézése, látványa. Az így festett képek valóban bele tudnak szólni a valóságos tér, az architektúra érzékelésébe. Az utóbbi években fontossá vált, hogy ezek a „nézett” ábrák ne merevek legyenek, hanem görbületet, csavarodást szimuláljanak, legyen virtuális eléjük és hátuk, mert ezáltal a színek felfestésének sorrendje - fordítva - meg tud ismétlődni.

Beke László : Azt is említetted, hogy mindezek mögött számok, véletlen, sorozatok...

Maurer Dóra: és arányok...

Beke László: és arányok állnak. A számszerűségre szeretnék most kilyukadni és azon keresztül bizonyos statisztikai összegzésekre, véletlenszerűségekre. Azt hiszem, ezzel függ össze két másik műcsoport: az, amit quasi-fraktáloknak nevezel és bizonyos értelemben az a sorozat is, amely ujjlenyomatokkal készült. Az utóbbi jóval rendezettebb, de matematikai szempontból a lényege talán mindig az, hogy nagyon sok elem rendeződik képi struktúrába. Jól mondtam?

Maurer Dóra: Jól mondtad. Itt két különböző dolog volt. Az egyik az egyre nagyobb ráközelítésnek olyan módja, amely behatol a struktúrába: nem növeli az elemek méretét, hanem gyarapítja őket, úgyszólván felbontja az egyes elemcsoportokat. Egy előző képstruktúra kis részéből indul ki, amelyben, mondjuk, kék és narancssárga függőleges vonalakat átlósan keresztez egy vörös, türkiz, sárga és lila vonalakból álló nyaláb. Ezeket a színek felfestésének megszabott sorrendjében megtízszerezi, a függőlegeseket is, a nyalábot is. Eközben az előző kép szerkezete teljesen felbomlik és új kombináció vagy „minta” jön létre. Képről képre csökken a szereplő színek száma is.

Beke László: És, hogy teljesen egyértelművé váljék a fraktál szó, jegyezzük meg, hogy az elemek mindig ugyanazok maradnak, de megnyílik egy új dimenzió az új mintában. - Az ujjlenyomatokkal készült és voltaképpen nagyon szabályos struktúrákban engem az fog meg a legjobban, hogy a munkásságod során bármikor, amikor nagyon szigorú és pedáns módon jártál el, mindig megjelent valami éppen ellenkező, valami nagyon organikus, pszichológiai elem. És hát itt az, hogy valaki az ujjlenyomatát használja, mint pixelt, az azt hiszem, tényleg emberi, antropológiai vagy pszichológiai vagy, szubjektív elem behozatala egy objektív célú struktúrába. Így van?

Maurer Dóra: Igen, de hát ez olyan magától értetődő. Ugyanis a festéket az 1 cm2-nyi kis helyre a legegyszerűbb ujjheggyel oda pöttyinteni. A lényeg számomra megint az, hogy nyolc kiválasztott szín egymásutánjának a megváltoztatása milyen strukturális következményekkel jár.

Beke László: Csakhogy akarva, akaratlanul az ujjlenyomat az informatikai társadalmakban a lehető legszemélyesebb dolga valakinek és tulajdonképpen óriási jelentésköre van, mert a kriminalisztikától a genetikáig minden összefügg benne. Első látásra pedig csak egy rendezett geometrikus struktúrát lát az ember a mostani munkáidban és éppen ezt a „rejtőzködést” tartom nagyon érdekesnek. Ha hozzáveszem az „Ifjúság kútja”- vagy a „Regatta”-sorozatot az az érdekes bennük, hogy látszólag konstruktivista művel állunk szemben, de valójában egészen másról van szó. Egyrészt egy metaforikus rétegről, amin el lehet merengeni, hogy vajon miért van ez kapcsolatban a medencékkel, a vízzel, a kutakkal meg hajókkal, másrészt rájön az ember, hogy az egésznek az a lényege, hogy a mű megint csak magát a létrejötte folyamatát ábrázolja, ugyanúgy, mint régen, mondjuk az egészen korai folyamatgrafikáidban.

Maurer Dóra: Meg a filmekben.

Beke László: Azért van szó egyértelműen medencékről, - és ez nem metafora, - mert minden egyes színmező térben elhelyezkedő medence, amelybe folyékony festéket öntesz, és miután az megszilárdul, azt lehet mondani, mint Jackson Pollock esetében is, hogy fölösleges fölakasztani a falra, hiszen vízszintesen készült.

Maurer Dóra: Hát te ezt most jól elmondtad.

Beke László: Akkor már csak azt kérdezem, hogy most min dolgozol, tekintve, hogy elértél egy pontra, ahol tulajdonképpen jelen van az eddigi munkásságodnak minden elve. A különböző geometriai és logikai elvek alkalmazása során, a színek logikai elrendezésében, az eltolások, átfedések, struktúrák konfrontációiban, tehát a szigorú, absztrakt és logikai elvben állandóan megjelenik akarva-akaratlanul valami hihetetlenül szubjektív elem.

Maurer Dóra: Szubjektív és szerves elem – az anyagok saját működése. Az az érdekes, hogy valóban együtt jelentkeznek témák, megközelítési módok, mindaz, ami a hatvanas évektől kezdve kialakult a munkámban. Kívülről nézve borzasztóan szerteágazónak látszhat az egész, számomra azonban nyilvánvaló, hogy egyetlen nagy kört járok be, mindig kicsit máshogy és egyre inkább összefügg minden. Vagy szűkülnek a lehetőségeim? Pszichikai, szociográfiai megközelítéssel ki lehet következtetni ennek a néhány vonatkozásnak az eredetét és okát. Azt hiszem, végül is életkedvről, megismerési vágyról, bátorságról, biológiai és erkölcsi töltésről van szó. De hogy most min dolgozom? Megint párhuzamosan többfélén. Kiiktattam a színeket és a csíkok közötti negatív formák ritmikájával foglalkozom. Ikerképeket csinálok, amelyek azonos vagy egymást követő szériaábrákból származnak és egymás formáit részben egyszerűen vagy eltolva megismétlik. Ezeket nem csak lineárisan képzelem el, hanem hemiszférikus-perspektívikus módon is, tükörképek formájában is, hármas, négyes ikerképek logikájával. Aztán itt van egy másik lehetőség is, ami jóformán az ölembe pottyant és az artificiális világot összeköti a mindennapival, a kíváncsiságot az érzelmi reakciókkal. A meglévő képekkel megesett sokféle történet lehetőségéről van szó, amit kontextualizálódásnak neveznék. Persze ez korábban, más síkon is megvalósult már: a frontális nézetek kontextualizálódtak az anamorfózisban és a perspektívában, a „standard”” színek a beeső fény színhőmérséklet-változásaiban, stb. Most a valóságos képtörténetek a nyomok új formai elemeit, fotókat, leírásokat, adatokat tesznek hozzá a műhőz.

Ugrás az oldal elejére ń
Copyright © ARTSERVER Adatvédelem Média ajánlat Impresszum