Hírek >> Kritikák >> Marosi Ernő

 






Marosi Ernő : A műkritikáról *

1.

Szerintem a kritika mindenekelőtt irodalmi műfaj. Az is kérdés, hogy mint irodalmi műfaj, okvetlenül a publicisztika kategóriájába tartozik-e, mert elvileg az is elképzelhető, hogy egy kritikát nem publikációra szántak. Ez nem von le semmit ennek a kritikának az érvényéből vagy sikerességéből. De tulajdonképpen mit nevezünk kritikának? Elhangzott, hogy Podro úr írt valamit Critical Art History címen, én úgy emlékszem, a pontos cím Critical Historians of Art (Michael Podro: Critical Historians of Art. 1984), a kritikus művészettörténészek - tehát azoknak a művészettörténészeknek a kategóriája, akik kritikusnak minősülnek. Van egy másik közkézen forgó, hasonló című könyv is, a Robert S. Nelson és Richard Shiff-féle 1996-os Critical Terms for Art History, ami alapfogalmaknak nagyon remek felsorolása. A "critical terms"-ök között egyetlen egy szó nem szerepel - ez pedig maga a "criticism" vagy "critique" szó. Ezek szerint a "kritika" Jolly Joker a művészettörténész számára, akkor helyezzük el, ha az "izé" szót használnánk. A többit definiáljuk is rendesen.

2.

Engem izgatott, hogyan is lehetne ezt a szót valahogyan rendbetenni. Megnéztem a Pápai Páriz-féle szótárt. Ez mindig jó egy alapjelentés szempontjából, ha a modernség előtti, de már a klasszikus antikvitás utáni definíciót használunk. Azt mondja a Pápai-szótár, hogy "critica", "criticus 3", tehát csak melléknévként ismeri: Az "ítélő". Meg kell mondanom, hogy a "crisis", "criseus" nem kevésbé görög szó, arról is azt tudja, hogy "ítélet" vagy "ítílet". A "criticus" alá odatesz még egy kifejezést, és az talán a mi szempontunkból a legizgalmasabb: "crititici dies": "ítélő napok, mellyen a betegekről az Orvosok ítéletet tésznek". Félretéve minden tréfát, a critica és a crisis összefügg egymással. Az orvos is a krízis napján tesz ítéletet arról, hogy a beteg túlél-e vajon. Valamilyen módon összefügg a kritika, a krízis, a kritikus és a kritika, beszélünk kritikus szituációról, és itt ezekkel vannak nekünk gondjaink.

A másik út, amikor az ember megpróbálja éppen a podro-i értelemben vett kritikus művészettörténészt szemügyre venni. A másik kérdés, vajon a jó öreg Immanuel Kant, aki mindig csak kritikát írt, hogyan látta a kritikát. Öröm látni, hogy ő sem határozta meg a kritikát. Egész életében Kritik-okat írt. A Vernunft meg van határozva, annak összes fajtája meg van határozva, a kritika nem. De azért lehet tudni, mégpedig a Kritik der reinen Vernunft-nak az 1781-es előszavához írott Kant-féle jegyzetet fogom idézni hevenyészett fordításban. Ebből azért lehet tudni, hogy mit ért kritikán. ,,Itt is, ott is panaszokat hallunk korunk gondolkodásának felületességéről és az alapos tudomány hanyatlásáról. Csakhogy nem úgy látom, mintha azok, amelyek jól lerakott alapokon nyugszanak, mint például a matematika és természettudomány, s a többi, a legkevésbé is megérdemelnék ezt a vádat. Sőt, inkább méltók az alaposság régi hírnevére, s az utóbbiak ezt még felül is múlják. Ugyanez a szellem hatásosnak bizonyulhatna a tudás más fajtáiban is, ha mindenekelőtt csak ezek elveinek megjavításáról gondoskodnának. Ilyeneknek híján a közöny és a kételkedés és végül a szigorú kritika inkább egy alapos gondolkodásmód bizonyítékai. Korunk tulajdonképp a kritika kora, amelynek minden alá kell, hogy vesse magát...

Kant kora tulajdonképpen a kritika kora, és ez a kor, azt hiszem, azóta is tart. A kiváló königsbergi elmétől megtudunk annyit, hogy az emberi szellemi tevékenységek körében a közöny, a kételkedés és a kritika egy kategóriába tartoznak, egyazon dolognak valamiféle rokonsági körét, talán ugyannak fokozatait is jelentik. Ezek közül valószínű, hogy a legmagasabb rangú a szigorú kritika. És ezek az alapos gondolkodásmódra vonatkoznak. Mi is az a "gründlich", mi is az, amiről Kant megemlékezik mint alapos gondolkodásmódról? Az, hogy a dolgoknak az alapjáig hatolunk, felépítésüket, struktúráikat vizsgáljuk. Úgy érzem, hogy okos volna, ha a műkritikát is az alapos gondolkodásmóddal próbálnánk definiálni, a művészet alapjaira vonatkoztatással.

Ha így gondolkodunk, akkor a műkritika tulajdonképpen nem más, mint a művészet el- és felismerése, bizonyos dolgoknak művészetként való elkönyvelése, elismerése, illetve a művészet felismerése a különböző emberi produktumokban, tárgyakban. Annak az aktusnak a végrehajtása, mely szerint létezik a művészetnek valamilyen fogalma, és akkor az elénk kerülő embert viselkedése, mentalitása, típusa, ruházata, bohókás sapkája és tikkelése alapján művészként vagyunk hajlandóak elismerni, a műveit pedig befogadjuk a műtárgyak kategóriájába. Meg kell, hogy mondjam, hogy Benedetto Croce, aki számára egyedül a műkritika létezett, egyedül ezt a lehetőséget, ezt a fajta ítélkezést volt hajlandó elismerni a művészettel kapcsolatban.

Én úgy gondolnám tehát, hogy a műkritika nem más, mint a művészetre vonatkoztatás aktusa, amiben van ízlésítélet, és elsősorban aszerint különbözik, hogy milyen művészetfogalmakkal élünk. Aztán van értékre vonatkoztatás, amennyiben a művészetfogalom értéket is képvisel. És mindenképpen hozzátartozik az aktualitás, az aktualizálás kérdése. Itt két megjegyzést tennék. Az egyik, hogy én nem tudom másként értelmezni a modernséget, csak mint azt, ami aktuális. Tehát a modernség szóval való visszaélésnek tartom, amikor a modernséget múltbeli (pl. 20. századi) stílusként próbáljuk meghatározni. Tehát, ha nagyon frivol szeretnék lenni, akkor kénytelen lennék azt a paradoxont megfogalmazni, hogy manapság a posztmodern az, ami modern. A modernt másképp, mint éppen aktuálist, nem tudom elképzelni.

3.

A másik dolog az "aktuális" időbeli tartamként való felfogása. Ha jól tartom, Beke Laci barátom az aktualitást villanásszerűen fogja fel, ennek arányában csak a mai újságot hajlandó elfogadni, a tegnapi újság makulatúra. Csak az újságkritikát hajlandó kritikaként elfogadni, és a folyóirat-kritkát is azzal a feltétellel, hogy pillanatnyilag mennyire érvényes. Esetleg elképzelhető az aktualitásnak egy másik fajta definíciója is. Az "aktualitás" helyett, és egyáltalán a műkritika ideje, időszemlélete kapcsán javasolnám a "praesens", a jelen idő fogalmát. Még inkább a - különösen a latin - igeragozási paradigmákból ismert igeszemléletekkel jellemezhető ez az időszemlélet. Helyesebben azt mondanám, hogy az imperfectum, a folyamatos szemléletmód az, ami alkalmas annak a közegnek a leírására, amit a műkritika jelent.

Ha ezt így fogjuk fel, akkor - és itt van egy másik, sűrűn vitatott professzionális kérdés - helyes-e az, hogy a kritikusok művészettörténészként tanulnak az egyetemen? Miért nem tanítanak inkább irodalmi stilisztikát, miért nem tanítják a terminusok összefűzési lehetőségeit, a computeres tárolás lehetőségeit? Ez az egyetemi gyakorlatban naponta elhangzik, és - tessék hallgatni a rádiót - március tájban az ELTE Média Tanszéke rendszeresen megígéri, hogy jó pénzért megfelelő kiképzésben részesít kommunikátorokat.

Ha mindez csak kommunikációs technika lenne, akkor ez valóban rendben lenne. De szeretném megvédeni azt az elgondolást, hogy a művészettörténet egyben kritika is.

Ha az előbb a jelen időről beszéltünk, akkor a művészettörténet szemléletének alapja a múlt idő, még helyesebben a perfectum, a folyamatos befejezett idő az igeszemlélet szempontjából. Ennek is van azonban kritikai momentuma, tudniillik el kell ismerni művészetként azokat a tárgyakat, amelyek elénk kerülnek, és ez minden tapasztalat szerint kritikai momentum.

A művészettörténetnek nem konstans az anyaga: felfedezésekkel, újrafelfedezésekkel, a múzeumi raktárakban tett szemlékkel, aktualizálásokkal van dolgunk, amikor a művészettörténet anyagát felismerik, újra előszedik, felfrissítik. Ez bizony kritikai jellegű tevékenység, függetlenül a tárgy valóságos, abszolút keletkezési korától. Ezek mindegyike tulajdonképpen egy kritikai fázison megy keresztül. Amikor valamit elismerünk, befogadjuk a művészetbe, akkor kritikusként járunk el. Ez különösen olyan művek esetében nyilvánvaló, amelyek a "művészet korszakának" (Hans Belting elgondolása szerint) a termékei. Olyan művekről, amelyek nem a művészet korszakában, hanem egy azt megelőző korszakban készültek, szintén kritikai úton kell kinyilvánítani, hogy befogadjuk őket a művészet körébe. Ebben az értelemben a ready made problémája nem huszadik századi probléma csak. A sok kőbalta, köcsög és táblakép, katedrális és minden más ready made, mert nem a művészet számára készült, hanem oda felvétetik.

Középkorosként nagyon sokat tudnék mesélni arról, hogy az általam a hatvanas évektől látott különböző művészeti irányzatok mennyit adtak hozzá a múlt szemléletéhez, mennyi új jelenségre hívták fel a figyelmet, mennyi , korábban a művészet terén meg nem tett felfedezést tettek lehetővé. Nem szeretnék másra hivatkozni, csak George Kublerre, az artefacts problémájára, a tárgyaknak és osztályozásuknak a kérdésére. Ismét felvetném a ready made kérdését. Kubler tárgytörténetének lényeges eleme az invention fogalma, és a különböző variációs módszerek: a replikáció, a repetíció, a duplikáció, a redukció, a derivátumok. Nagyon lényeges kérdésnek érzem azonban, hogy ezek a fogalmak nem az alkotásra, nem az eladásra, nem a sajtóra és nem a ,,művészeti élet" médiumára vonatkoznak, hanem a tárgyra.

4.

Mivel foglalkozik a kritika, a közeggel-e, vagy a tárggyal? Ezt érzem ebben a kérdésben a legnagyobb problémának. A mű perfectum is, de ugyanakkor jelen. Nagy kérdés, hogy ezek után a nyitott mű az imperfectum kategóriájába tartozik-e? Lehet-e a nyitott műről mást írni, mint kritikát? Vagy a nyitott műről lehet művészettörténetet is írni? Ez a kérdés az elhangzottak után meglehetősen provokatívan hangzik. A mű mint perfectum a történelem része. Tulajdonképpen maga a művészetfogalom is történelem, nemcsak a művészet története, hanem a történet művészete. Ez a kettő egy egymásra vonatkoztatott komplexum része. A jelennek kétségtelenül helye van a történelemben.

Az én tapasztalatom az, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben (múzeumégetés, -rombolás és egyebek) a művész legfőbb vágya, hogy a történelemben elhelyezkedjék, elhelyeztessék a történelembe, beiktattassék, lehetőleg úgy, mint a történelem végcélja, mint a homo sapiens fejlődésének utolérhetetlen fázisa, ami (aki!) után persze csak hanyatlás következik. De nem ez az éppen, amiben a kritikus szándéka és a művész szándéka meg tud egyezni, amiben békésen meg tudnának egyezni egymással? E tekintetben a művészettörténetre és a kritikára is el lehet mondani, hogy lehetnek irányzatosak, lehetnek egyoldalúak, lehet azt mondani rájuk, hogy semmi más, csak promóció, olyan reklám, ami csak a kereskedelmi akciók alkalmával szokásos. Sőt marketing: van marketing-művészettörténet és van marketing-kritika is. Ezek tulajdonképpen nem kritikai attitűdök, hanem egyéb jellegű publicisztikai tevékenységek. Ha a sok felsorolt lehetőség között választanunk kell, szomorúan kell, hogy megmondjam: a hazai kritikai produkció talán kilencvenöt százaléka nem más, mint ilyen marketing-típusú irodalom, még ha a legjobb szándékokkal is van írva, az intézmény nevében, a bank, a vállalkozás vagy egyebek nevében, de nélkülözi azokat a szempontokat, melyek a művészetre vonatkoztatás szempontjai.

5.

Azt hiszem, merésznek, másrészről pedig talán egy kicsit unalmasnak tetszenek majd tartani, hogy szerintem a kritika és a művészettörténet között nincs igazi különbség. Művészettörténeti, csak más szemlélettel lehet kritika is egy írás. Én úgy fogom fel, hogy ezek választható hangnemek, eldönthetem, hogy valamiről kritikát vagy művészettörténetet fogok írni. Ezt külsőleges gesztusokkal is kifejezem, például eleve nem gondolok arra, hogy lábjegyzeteket fogok írni a kritikába, viszont szörnyű, ha egy művészettörténeti munkát jegyzetelés nélkül próbálnék akár elkezdeni is. Az ilyen típusú megállapításokhoz a természettudományos gondolkodás használ egy kitűnő módszert, ez a falzifikáció módszere, ez úgy tűnik, hogy ez esetben is beválik.

Fordítsuk meg a dolgot. Meg lehet-e írni azt művészettörténetnek, amit kritikának írunk? Úgy tűnik, hogy ha ezt a fordítási műveletet elvégezzük, a dolog működik. Csakhogy lesznek olyan elemei a kritikának, amelyeknek a történelem szempontjából nincs értelme, indifferensek, mert semmilyen történeti vonatkozásuk nincs, mert talán csak a pillanat teljessége szempontjából kell őket megemlíteni. Kérdés az, vajon az értékre vonatkoztatásnak nem ez-e az egyik útja, ez a fajta próba, a falzifikációs próba? Mert ami nem jó művészettörténetnek, történeti tekintetben irreleváns (netán ismert sztereotipiák újbóli feltűnése), annak valószínű, hogy a kritika szempontjából is csak véletlenszerű helye van. Éppen a pillanat adta helye.

6.

A kritikát eddig úgy tekintettem, mint írást, irodalmi műfajt. Úgy gondolom, hogy létezik mind a művészettörténetnek, mind a kritikának egy olyan műfaja, amivel érdemes számolnunk, ami most már nem az írott szöveg-kontextus kialakítása, hanem a tárgyi kontextus megteremtése. Amikor kurátorról beszélnek - vagy talán még kifejezőbbnek tartom a német kifejezést: Ausstellungmacher -, akkor a kritikának erről a fajtájáról van szó: a gyakorlati, a tárgyi kritikáról. Az én értelmezésem szerint a kiállítás-csinálás is kritikai tevékenység, egy sajátos kontextus megteremtése , s azzal a jó német szóval írható le, amelyet elsősorban a színház világából kölcsönzünk: Inszenierung (mise-en-scene) vagyis színrevitel. Az így megalkotott együttes az, ami a kontextust létrehozza. És itt rögtön felvetődik a kérdés, hogy ezek szerint a kontextus teremtése kizárná a dekonstrukciót, a lebontást? Egyáltalán, mi a kritika célja? Csak tapogatózva kérdezem: lebontás vagy összbenyomás teremtése? És egy lehetséges további kérdés, hogy az összbenyomásnak nincs-e voluntarista fajtája, nem igazolható, de vágyott történeti összefüggések kialakítására való igyekezet? A dekonstruktivizmus ebben az értelemben egyfajta tiltakozás is ,,a nagy történelmi összefüggések" (oeuvre, kultúra, nemzet, ,,emberiség") rekonstrukciói ellen. Mint ilyen, érthetően fordul el a történetiségtől, s részesíti előnyben a kritika állás- és nézőpontját.

Az elején Kantot idéztem; találtam benne mást is. Ezúttal Az ítélőerő kritikája: ,,Az ízlés-kritika (...), amelyet különben csakis magának az ízlésnek a javítására és megszilárdítására használunk, ha transzcendentális szándékból vesszük szemügyre, biztosít egy feltűnő és - ahogy sejtem - sokat ígérő kilátást, valamennyi lelkierő teljes rendszerére azáltal, hogy kitölt egy rést megismerőképességünk rendszerében, amennyiben ezek maguk rendeltetésében nem egyedül az érzékekre, hanem az érzékfelettire is vonatkoznak.,, Azt hiszem, hogy ennél szebben a kritikának az értelmét nem kell és nem érdemes megfogalmazni.

Forrás: Balkon

* Elhangzott az AICA Magyar Tagozata által szervezett, A kritikaírás módszerei című rendezvényen, 2001. május 25-én a Ludwig Múzeum Budapest Kortárs Művészeti Múzeumban.

Ugrás az oldal elejére ń

Copyright © ARTSERVER Adatvédelem Média ajánlat Impresszum